Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az iskoláról

In memoriam "Arany János iskola'"

Soha sem gondoltam volna, hogy egy olyan hétköznapi dátum, mint 2005. február 22. ennyire mélyen és kitörölhetetlenül belevésődik a lelkembe, a szívembe, a testem minden rezdülésébe. E nap estéjén,- mert télen már sötét este van délután 6 óra körül - bizonyossá vált, hogy nincs tovább, vége... Pedig milyen szép, változatos és küzdelmes évek voltak!

1958. január 28-án kezdődött. A város lakói érdeklődéssel várták, hogy egy új méltóságot, erőt sugárzó épület, a tudás legújabb palotája megnyissa kapuit. Valamiképpen minden ember magáénak érezte, mert részt vett az előkészületekben; vagy dolgozott az építkezésen, vagy éppen arra vágyott, hogy ott lehessen azokban a tágas, szép termekben, az új palotában, vagy szülőként kísérje gyermekét az ünnepélyes megnyitóra.

Nem sokkal ezután az egyik legnagyobb költőnkről, Arany Jánosról nevezték el a 2. számú általános iskolát.

Az első izgalmakkal és várakozásokkal teli 10 évet, a beindulás örömét és problémáit a különböző dokumentumokból, fotókból, volt kollégáim elbeszéléseiből ismerem. Fiatal, kezdő pedagógusként pontosan 10 évvel az iskola megnyitása után érkeztem az intézménybe. Ez volt az első munkahelyem (és az utolsó is).

A 10. évfordulóra egy nagyszabású ünnepséggel készült az akkori tantestület. Meghívtak mindenkit, aki segített az iskolává válásban. A tanulók emlékműsort adtak, a résztvevők emlékplakettet, emléklapot, a vendégek virágot kaptak.

Nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor végig vonultam a diákok üdvözlő falai előtt.

Aztán jöttek, másokkal folytatódtak a dolgos évek. Mindenki tette a kötelességét: igazgatók, tanítók, tanárok, osztályfőnökök, segítők és kisegítők, szülők, partnerek. Jöttek a versenyek, győzelmek, gyarapodások, racionalizálások, újabb osztályok, közös élmények, ünnepségek, új tervek és átalakítások, újabb nyelvek, veszteségek, örömök és szomorúságok, táborozások, kirándulások, értekezletek, talákozók, szülők, volt tanítványok, leendő tanítványok... és ismét becsöntettek és ismét új tanév...

Mindenki tette a dolgát. Növekedett a létszám, bővültünk lélekszámban és az épületben, a választahtó programokban. Büszék voltunk mi "aranyosok" az elért eredményeinkre. Szeretett bennünket a város, sokan akartak az "Aranyban" tanulni.

Aztán szürkébb felhőket kergetett felénk a szél. Csökkent a gyermeklétszám, de az akarat, a tenni vágyas, az eredményesség nem lankadt.

Itt mindig elkötelezett pedagógusok dolgoztak. A tanítványok egy része is követte az ő példájukat, ha nem is mindig pedagógusként, hát valahol az élet más területen állták meg a helyüket.

Nemrég ünnepeltünk...40. évforduló, 45. évforduló... a 47. évforduló már könnyeket csalt a szemünkbe, hiszen megtudtuk: ennyi volt, ennyit szánt nekünk a sors.

A költő szavaival én is "letészem a lantot" befejezem pályafutásom. Szép küzdelem, szép feladat volt. Én 38 éven át taníthattam az Arany János Általános Iskolában. Együtt fejeztük be.

De nézd, egy zöld kis hajtás bújt ki a közeli fél évszázados épület repedéséből!. Az élet megy tovább. Vannak, és mindig lesznek tanulásra szomjazó gyermekek és elhivatott pedagógusok. A jövő az övék.

Csomagolok, viszem a sárgult osztályképeket, az angyonlapozott könyveimet, füzetemet, a kifogyott, pirosbetétes tollaimat, a sok-sok szép emléket.

Köszönöm.

Oroszlány, 2005. június                                   Kerekes Sándorné igh.

...hét én mit adjak most neked?

....................................................

Állhatsz még küszöbén ifjú életednek;

Előtted a küzdés, előtted a pálya,

Az erőtlen csügged, az erő megállja.

És tudod: az erő midocsa? - Akarat,

Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat."

                      ( Arany János: Domokos napra)