Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rági diákok emlékei

Oroszlány, 2005. június

Gyurenka Ágota: Búcsú

Ezer szállal kötődőm ehhez az iskolához. Velem együtt kelt életre. Amikor születtem akkor nyitották. Az iskola melletti utcában nőttem fel. Kisgyerekként az ember nem gondol a jövőjére. A mindennapokban él.

Az ott eltöltött 8 évre úgy emlékszem vissza, mint valami kellemes, jó dologra.

A tanítók, tanárok vettek körül benninket, diákokat. Tanítottak, neveltek órákon és órákon kívül. Szervezték a kisdobos és úttörő áletet egész évben. Nyaranta táborozni vittek bennünket. Eleinte a Velencei-tóhoz, később Káptalanfüredre, a Balaton mellé.

Különösen büszke voltam egy pedagógus házaspárra. Ők a szüleim. Egyikük első-másodikosokat tanított, másikuk rajzot. földrajzot felsősöknek.

Az, hogy az emberke szülei ugyanabban az iskolában dolgoznak, az nagyon jó dolog – igy gondolják az osztálytársak. Szerintem a szülőnek a legjobb, hiszen csemetéjük állandóan szem előtt van. Nem kell utána szaladgálni az iskolába, elég lemenni a tanáriba, máris értesül a csínytevőséről, butaságáról. stb.

A pedagógus gyereknek mintatanulónak kell lennie, tőle mindig többet vár a pedagógusszülő és a tanárok is. Kivételezés? Kivételesen többet kell otthon gyakorolnia, mint társainak.

Aztán eltelt néhány év, és a tanítóim, barátaim, szüleim a kollégáim lettek. Igen furcsa volt, mikor az iskolapadból kilépve én is a katedrára állhattam. Örültek nekem, segítették pályakezdésemet. i, fiatal, kezdő tanítók pedig figyeltük a tapasztalt kollégákat, tanultuk tőlük, hogyan működik az iskola az életben. Remek kis közösségbe csöppentünk bele.

Akkoriban még olyan sok volt a diák az iskolában, hogy délelőtt és délután is volt tanítás. Ráadásul még szombaton is menni kellett. í8De jó, hogy már nem!) Aztán építettek még egy iskolát, így mindjárt kényelmesen elfértük, pedig körülbelül 800 diák járt ide.

Még nem számoltam ki soha, hogy hány kisgyereket tanítottam meg olvasni, írni a 26 év alatt, amióta itt dolgozom.

Aztán jöttek a gyerekeim. Ők is szem előtt voltak. Minden csinytevésükről tudtam, nekik is sokat kellett gyakorolniuk otthon, mégis nagyon szerettek ide járni.

Jövőre más én is csak ezt tudom mondani, hogy szerettem ide járni. Mint diák, mint tanító, mint szülő. Elsős tanítóként jövőre már a József Attila iskolában dolgozom. Jövőre már az épület neve nem Arany János Általános Iskola lesz. Aztán már ez az épület nem is iskola lesz.

Sajnálom!

 

Matolcsiné Takács Ágnes: Én is „aranyos” voltam (?), vagyok, leszek?

Az általános iskola első osztályát a József Attila iskolában végeztem. 1958-ban megépült az „Arany”, én és osztálytáraim átkerültünk az új iskolába. 1958 szeptemberében léptem át először az épület küszöbét. Innentől kezdve csak a 4 gimnáziumi év idejére lettem hűtlen hozzá.

Örömmel fedeztük föl az új iskola szépségeit, élveztük a központi fűtés melegét, hiszen akkor mg nem volt általános dolog a lakásokban, épületekben. Tágas, világos tantermekben tanultunk. Böngésztük a r feliratait. Természettudományi előadó. Könyvtár. Szertá. Szülői váró …….

Szeretettel emlékszem alsós tanítóimra: Kertész Imre bácsira. Kajó Péterné Piroskára. A felső tagozatban négy évig Csák Máténé volt az osztályfőnököm. Nagyon sokan, kb. 40-en jártunk egy osztályba. Igen erős, jól tanuló, jól éneklő, szorgalmas osztály voltunk. Jó volt az osztály összetartó ereje, komolyan vettük egymás segítését, minden feladatot lelkesen végeztünk. Részt vettünk az úttörőcsapat munkájában. Szakkörbe jártunk, sportoltunk. 120 fős énekkarunk rendre megnyerte a fesztiválokat. Talán akkor „szerettem” bele az éneklésbe, és Wiesner Gáborné, Kati néni is „tehet róla”, hogy énektarár lettem.

Szerettem az irodalmat, sokat olvastam, szavaltam. Így adott volt, hogy az éne-magyar párosítás lesz a „végzetem”.

A gimnázium elvégzése után jelentkeztem továbbtanulni, de elsőre nem sikerült bejutnom a főiskolára. Ekkor kaptam lehetőséget az iskolámtól, hogy dolgozzam itt, mint napközis tanító. Izgalommal és örömmel készültem az újabb találkozásra. Találkozásra régi tanáraimmal, iskolámmal. Mindez olyan jól sikerült, hogy azóta sem váltunk el egymástól.

Meg sem tudom számolni, hogy 1969 óta hány nebulót tanítottam. Van olyan tanítványom, akinek a gyermekit is tanítottam már, sőt néhol „családi osztályfőnöknek” számítok. Jó érzés, amikor megismernek, köszönnek, érdeklődnek régi diákjaim. Ilyenkor lelki szemeim előtt látom gyermekkori arcukat, eszembe jut csínytevésük, egy-egy kedves beszólásuk. Örülök, hogy néhányuk ezt a gyötrelmesen szép pályát választotta, mint én, s visszajöttek ide kollégaként.

A 2005. év szomorú híreket hozott. Megszűnik az Arany János Általános Iskola.

Az az intézmény, amely meghatározó volt a város életében. Az őzikés iskola, ahogy néhányan emlegették. Nem lesz hová visszajönni a régi diákoknak. Nem lesz hol találkozni, emlékezni. De remélem és vallom Arany Jánossal:

„Nem hal meg az, ki milliókra költi

Dús élte kincsét, ámbár napja múl;

Hanem lezárván, ami benne földi,

Egy éltető eszmévé finomul,”

 

Boros Lajosné (Dénes Zsuzsanna): Emlékeim

Mit is lehetne írni több mint 20 éves „együttélésről”?! Szép emlékek élnek bennem az alsós éveimből, amikor kisdobosok voltunk, s a felsős, úttörős évekből is. A sok közös program: az őrsi és rajfoglalkozások, a kirándulások, a Pajtás klub építése, szépítése, az akadályversenyek, a „Ki mit tud?” vetélkedők, mind segítettek abban, hogy ne unatkozzunk a szabadidőnkben.

Alig váruk a nyarakat, hogy elmehessünk a csapattáborba; előbb Velencére, majd Tatára, s amint felépült a káptalanfüredi tábor, ott töltöttünk el két hetet. A reggeli tornák, a reggeli tisztasági szemlék, a tábortüzek fénye, az ott énekelt dalok hangulata, a közös játékok – a ”sóderozás”, az éjszakai bátorságpróbák, a számháborúk, a szomszéd tábor zászlajának elcsenése, az éjszakai őrség, mind-mind kitörölhetetlen emlékképek.

Az általános iskolát hét év továbbtanulás követte, majd visszatértem az iskolámba, de már tanító néniként. Úgy érzem, mintha hazaérkeztem volna. Előbb a 3. és 4. évfolyamon tanítottam  magyart, technikát, éneket, testnevelést, s köztük a kedvencemet, az orosz nyelvet. Szerettem bevezetni a gyerekeket a cirill betű írásának rejtelmeibe. Most pedig az angol a kedvenc!...

Nem tudom biztosan, mit hoznak az előttem álló évek, de abban biztos vagyok, hogy az Arany János iskolához kötődő élményeimet semmi sem törölheti ki az emlékezetemből.

S még valami… Bárhová kerülők is, bármi lesz is a feladatom, azt is szívvel-lélekkel fogom végezni, ugyanúgy, mint az „Arany éveimben” tettem.

 

Agócsné Batta Katalin: „Én iskolám, köszönöm most neked”

Harmadik osztályos voltam, amikor először léptem át ennek az iskolának a kapuját. Félelemmel töltött el, vajon hogyan fogadnak majd új osztálytáraim és tanáraim. Szerencsére olyan pedagógusok vettek körül, akik segítségével könnyen beilleszkedtem az új közösségbe.

Az iskolában eltöltött hat év mély nyomokat hagyott bennem. Szeretettel emlékszem az itt eltöltött napokra. Minden tanítási órát élveztem, hiszen tanáraim rendkívül felkészültek voltak, nagy tudással rendelkeztek, érdekfeszítő órákat tartottak így én és táraim is sok ismeretre tehettünk szert. Tulajdonképpen az itteni tanáraim paláját követve lettem én is pedagógus. Az alsó tagozatan Eichardt Jánosné, Mili néni, a felső tagozatban nagyon kedve osztályfőnökön Takács Gézáné, Hilda néni szerettette meg velem a magyar irodalmat és nyelvet. Hilda néni sajnos már nincs közöttünk, de ő egy olyan ember volt, akinek mindene volt az iskola, a tanítás, a gyerekek.

Az orosz nyelv rejtelmeibe Kozák Tiborné, Ani néni és Nagy Tibi bácsi vezetett be. Mivel kedvenc tantárgyam is magyar és az orosz volt, s a pedagógus pálya is vonzott, a gimnázium után az egri főiskolán tanultam. A főiskola utolsó évében egy percig sem gondolkodtam azon, hogy melyik iskolában végezzem a tanítási gyakorlatomat. Kozák Ani néni és Bükki József bácsi irányítása alatt sok mindent megtanultam arról, hogyan is kell bánni a gyerekekkel, hogyan lehet a gyermekeknek vonzó, színvonalas órákat artani.

A mikor állást kerestem, akkor is ebbe az iskolába jöttem érdeklődni először. Alkalmaztak, azóta is itt dolgozom, immár 13 éve. Nagyon szeretek itt dolgozni, a kollégáimmal élményt jelent nap, mint nap együtt lenni. Természetesen szeretem a gyerekeket, bár az utóbbi időben sok nehézséggel kell szembe néznem, de a reményt sohasem adom fel, a társadalom számára fontos embereket szeretnék belőlük faragni, mint ahogyan azt egykor az én tanáraim is tették. Nagy élmény volt számomra az iskolaévek alatt az úttörőmozgalomban való aktív részvétel Kerekes Sándorné, Erzsike néni vezetésével.

Most az én gyerekeim is ide járnak, s nagy ökröm számomra, hogy olyan pedagógusok tanítják őket, akik valamikor engem is. (Matolcsiné Ági néni, Kerekesné Erzsike néni, Eichardtné Mili néni).

Most azonban szomorúság tölti el a szívemet, mert iskolán a jövő évtől kezdve megszűnik.  Megszűnik egy olyan iskola, ahonnan olyan tanulók kerültek ki, akik az élet minden területén megállták helyüket.

Egy Ady idézettel szeretném én is megköszönni kedves iskolámnak mindazt a sok jót, amit itt kaptam.

„Én iskolám köszönöm most neked,

Hogy az eljött élet-csaták között

Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad tovább bennem az erőt,

Szeretni az embert és küzdeni

S hűn állni meg Isten s ember előtt.”